Egy
forgalmas repülőtéren London szívében, zuhogó eső közepette a szerelmemet várni
nem a legkellemesebb dolog, főleg, ha a gép száz percet késik, igaz? Szerintem nem az.
Na, de
hogyan kerültem ide? Kezdjük a történetet az elejéről!
A huncut
napsugarak be-bekandikálnak a szobába a függönyöm mögül. Valahogy meg kéne
próbálnom felkelni az ágyból… Körülnézek az enyhén kislányos hangulatú szobámban,
hátha találok valamit, amely inspirálóan hat rám. Fel kell kelnem. Mivel
azonban semmi ilyesmit nem találtam, így „kénytelen voltam” megvárni, míg hőn
szeretett anyám be nem rontott a szobába.
– Keljél
már fel, te lusta csitri! – Jól öltözött, magas sarkút és ipari mennyiségű
sminket viselő anyám tipegett be az ajtón. Ugye, milyen bájos mostohaanyám van?
– Kifáradnál, kérlek? – S egy „édes”
vigyort villantottam a drága „mamára”.
– Máris, te patkány! – Ezzel eltávozott,
én pedig fintorogva néztem utána, akár egy kisgyerek. Nos, igen, néha én is
elég gyerekes vagyok.
A
napsugarak, már erőszakosabban akartak utat törni maguknak a szobámba, így hát
a harcot feladtam, szép lassan odavonszoltam habtestemet az ablakhoz, széthúztam
a függönyt, így megpillanthattam a hófehér tetőket és utcákat, amelyen vastagkabátos
alakok siettek ide-oda. Kár, hogy a napomat elrontotta ez a szipirtyó. Elég
kellemesen ébredtem, ami nem sűrű, mert általában rémálmok kísértenek, de a
mostani álmom más volt. Gyönyörű virágoskertben sétálgattam édesanyámmal, aki
rettentően hiányzik. Amióta meghalt, anyám testvére boldogítja az életemet,
persze apám majd megveszik érte, nem tudni, miért.
Így, hogy elszemlélődtem,
teljesen elhagytam a valóságot. Néhány perc múlva azon kaptam magam, vágyakozva
nézegetem a telefonomat. Igen, egy hívást vártam, még pedig Josefét. Tizenkét
éve gyengéd érzelmeket ápolok iránta, bár ezt ő sokáig semmibe vette. A
gimnáziumi éveink végére viszont ő is belém szeretett.
Különleges
az élete: szülei Alaskában élnek, már gyerekkora óta a nagyszülei nevelik, csak
a szünetekben látja a szüleit. Vagy ők jönnek Londonba, vagy ő utazik el
hozzájuk. Most kivételesen ő ment, ami számomra meglepő volt, mert utál utazni,
viszont azóta megtudtam, az apja megbetegedett, így kötelességének érezte, hogy
ő tegye meg a többórás repülőutat. Így
hát már hat napja nem beszéltünk, s én ezt nehezen bírom; már megszoktam,
mindig velem van. Jobb lenne, ha gyorsan elterelném a gondolataimat, nem akarok
„áldepibe esni”, ami akkor fordulhat elő, ha az ember legjobb barátja vagy a
szerelme nincsen vele. Jelen esetben az utóbbi igaz, de nem hagyom magamat.
Most nem!
Egyszer
csak, hirtelen meggondolásból megnyomtam a gyorshívó gombot, amely Alison, a
legjobb barátnőm számát tárcsázta. Hosszú kicsengés után, felvette, és álmosan
beleszólt:
– Mi
annyira fontos, hogy felkeltettél? – hallatszott egy ismerős hang.
– Ne
haragudj, de depiriadó-veszély van. – Ez az összetett szó a kulcsszavunk, ezt
mind a ketten akkor használjuk, ha nagy baj van, és ez most az volt.
– Atyaég,
mi történt? – Ezúttal már nem az álmosság, hanem az ijedtség beszélt belőle.
– Már hat
napja nem hívott…
– Lehet,
hogy az apja, meg...
– Ne a
legrosszabbakra gondoljunk, jó? – szakítottam félbe kissé ideges hangon. – Ne
vonzzuk be a bajt!- szólaltam meg újra, kis hezitálás után
– Jó, igazad
van. Átmenjek? – kérdezte.
– Köszönöm,
de felesleges; majdcsak lesz valami. Viszont jó, hogy beszélhettünk… Ne
haragudj! – mondtam.
– Nem,
dehogy. Majd még úgyis beszélünk.
– Rendben.
Akkor most leteszem. Szia!
– Szia! –
mondta, mire én kinyomtam a telefont.
A vonal
elsüketült. Valamiért szomorúnak éreztem magam, és egyedül. Nem akartam, hogy
Alison átjöjjön, és nem azért, mert szenvedni akarok. Vele az ilyen ügyeket nem
lehet komolyan megbeszélni, elég zűrös a magánélete. Egyszer több fiú is
felhívott egyetlenegy napon, Alison miért nem kereste őket, mikor megígérte.
Sosem értettem, miért jó egyszerre több fiúval elhitetni, minden „happy”.
Hirtelen
megcsörrent a telefonom. Megkönnyebbülve konstatáltam, a kijelzőn végre a
barátom nevét látom. Azonnal felvettem.
– Szia! Már
vártam, hogy hívj. Mi történt? – kérdeztem aggodalmasan, miközben idegesen
körbe-körbe kezdtem járkálni a szobámban.
– Szia! Ne
haragudj, apám korházba került. Kiderült, ennek már fele sem tréfa, nem egy
sima betegségről van szó. Anyámmal összevesztem, és apám is úgy néz rám, mint
egy bűnözőre. Azonnal hazajövök, mert a
szüleim elküldtek. Két óra múlva száll le a gépem Londonban. Megtennéd, hogy
kijössz elém? – A beszédén hallatszott, eléggé meg van gyötörve, semmiképp nem
mondtam volna neki nemet, akkor sem, ha a kimenetelem nem lenne lehetséges.
– Rendben,
érted megyek.
– Jó, akkor
két óra múlva találkozunk. Szeretlek. Szia!
– Szia!
Izgatottan
letettem az Iphone-omat az éjjeli szekrényre. Leszaladtam a fehér festésű
falépcsőn a mályva bútorokkal teli nappaliba, lehuppantam a puha ülőgarnitúrára,
és elmélyedtem a gondolataimban. Apám jelent meg az ajtóban. Ó, csak egy percig
lehettem volna itt egyedül! Ő, látva, hogy nem foglalkozom vele, feltűnési
viszketegsége miatt, ami nem hagyja, hogy egy percig ne ő legyen a
középpontban, dámásan – igen tudom, hogy ő egy férfi –, odasétált hozzám, és úgy
ült le a kanapéra, mintha valami király lenne. Természetesen nem is bírta ki
csendben, ahogy általában sosem.
– Mit
keresel itt? – szólt felettébb megrovóan.
– Mi közöd
hozzá? Szerintem semmi – feleltem a lehető legepésebben.
– Vigyázz a
szádra! – csattant fel.
Valahogy jobbnak
tartottam, ha most kivételesen nem szólok vissza. És milyen jól tettem!
–
Kisasszony! Hogy beszélsz apáddal? Mondtam Fredi drágám, hogy magániskolába
kellett volna küldenünk!- Horkant fel a drágalátós mostohám
– Micsoda?!
Ezt ugye nem gondoljátok komolyan?- Háborodtam fel
– Figyelj
kicsikém…. Volt róla szó, de eddig még sajnos nem találtunk megfelelő iskolát
neked. Addig örülj…. – konstatálta rosszkedvűen
– Nekem
ebből elegem van! Sziasztok! – Azzal levettem a fogasról a kabátomat,
felráncigáltam magamra és kisétáltam a bejáraton, s bevágtam magam mögött, a
fából készült, fehérre festett ajtót. Rettentő hideg volt kint, mégis az
emberek boldogok voltak, s gyerekek játszadoztak a hófehér hóban.
A hosszú
kőúton megindultam, a kapunk felé, s ráemeltem a kezemet a kunkorított végű
kilincsre, és azzal a lendülettel lenyomtam.
Az utcán száguldoztak a kocsik mindenfelől, s
az úton lévő egykor fehér hótömeget, átváltoztatták koszos víztócsákká.
Az út
szélén állt egy piros FIAT amit a tizennyolcadik születésnapomra kaptam, amikor
még apámnak esze ágában sem volt feleségül venni Wendy-t az anyám testvérét. De
két év alatt, sikerült meghódítania apámat, ismeretlen módszerekkel, őszintén
néha azt gondolom, hogy begyógyszerezi vagy valami hasonló.
Ránéztem a
karórámra, s kénytelen voltam észrevenni, hogy szűk fél órám van, míg Josef
megérkezik, így aztán beültem a piros FIAT- ba, lehuppantam a bőrülésére, s
azzal elhajtottam a reptér felé. Bő 15 perc alatt odaértem, és mivel Londonban
vagyunk, ezért ennyi elég is volt ahhoz, hogy eleredjen az eső. A francba!
Leparkoltam
a repülőtér egyik szűk parkolósávjába, s mielőtt kiszálltam felhúztam a
kapucnimat a fejemre, hogy meg ne fázzak, és azzal kinyitottam a kocsiajtót és
kiszálltam a „menedékemből”.
Úgy
zuhogott az eső, mint még soha, így a félelem csak-csak elteljesedett bennem…
Meggyorsítottam
lépteimet, és a repülőtér központjába vettem az irányt. Újabb kellemetlenség
következett, ugyanis annyian húzódtak menedékbe a várakozók közül, hogy én már
nem tudtam benyomulni a repülőtér belterébe. A másik szerencsétlenség, hogy
otthon hagytam a telefonomat, és már se időm, se kedvem nem volt vissza menni érte,
így nem tudtam szólni Josefnek, hogy én nem bent, hanem kint várom.
Hirtelen
egy recsegő hangú nő szólt bele a hangos bemondóba:
– Az
Alaskából Londonba repülő gép, száz percet késik a vihar miatt. Kérjük szíves
elnézésüket. Köszönjük!
